Utóbb annyit mégis hozzáfűzött, hogy George Shearing, a nagy jazz-zongorista szakasztott Rollo. Még ezen a kótyagosan hosszú hétvégén el is mentünk meghallgatni a Birdland-be. Ásító néptelenség fogadott, mi voltunk az első vendégek tízkor. A vak Shearinget úgy vezették oda a zongorához. Elhízóban lévő szőke angol úrnak látszott kemény fehér gallérjában, s az angol kertek levélzizegése volt, ahogy az első számot pergette. A bőgős tisztelettu-dóan fölébe hajolt, és úgy csipkodott. Dobosa, Denzil Best meg sem mozdult, csuklózva kevert a seprűvel. Shearingnek egyszerre révület ömlött szét az arcán, és himbálózni kezdett a zongoraszéken - lassan előbb, majd ahogy a szám gyorsult, úgy himbált ő is. Bal lábával rúgott minden ütemet, a feje félrebillent, majd rábukott a billentyűkre, a lenyalt haja szétbomlott, ahogy bele-beletúrt, s a homlokán veríték gyöngyözött. Alátömtek a számnak. A bőgős mind lejjebb kaparászott a nyakon, Shearing is belenyúlt a teknő mélyébe, és mákosnál mákosabb összhangokat kotort elő. Azt nem értettem, hogy győzi. Úgy görgette, mint az áradat. - Adj neki! - biztatták többfelől. Deant is elöntötte a veríték, és csörgött végig a nyakán. - Ez az! Megjött a Shearing-isten! Igen! Igen! Igen! - Shearing neszeit, hogy a háta mögül tébolyodott szurkol neki, mert ha látni nem is látta, hallhatta a hörgését, a káromkodását. - Ez az! - zihált Dean. - Igen! - Shearing elmosolyodott, és himbálózott tovább. Amikor felkelt a zongora mellől, csurom verejték volt - java idejét élte 1949-ben, még örömzenésznek számított. Amikor elment, Dean rámutatott a zongoraszékre, és így szólt: - Isten megürült ítélőszéke! - Kürt hevert a zongorán, arany visszfénye viliózott a dob mögött végignyúló falfestmény karaván-vonulásán. Az Isten távozásának csöndje nehezedett a helyiségre. Az esős éjszaka rejtelmességbe burkolta zenei élményünket.
Jack Kerouac Úton
